A vadon szava

Lázad az ősi nomád,
szokások lánca szakad,
mély, téli álma után
felébred benne a vad.

Buck nem olvasott újságot, különben tudta volna, hogy egyre puskaporosabbá válik a levegő, s nemcsak őt fenyegeti veszély, de minden erős izmú és hosszú szőrű, meleg bundájú tengerparti kutyát Puget Soundtól San Diegóig. Azért volt így, mivel a sarkvidéki homályban kutató emberek egy sárga fémre bukkantak, s mert a gőzhajózási és szállítási vállalatok nagy reklámot csaptak a leletnek, a férfiak ezrei rohanva megindultak észak felé. E férfiaknak kutyákra volt szükségük, mégpedig jól megtermett, erős izmú kutyákra, akik dolgozni tudnak, és vastag bundájuk van, amely megvédi őket a fagytól.

Buck a verőfényes Santa Clara-völgyben élt, egy nagy ház körül. Miller bíróék birtoka - így hívták ezt a helyet. A ház kissé odább állott az úttól, félig elrejtve a fák között, a lombok résein néhol kibukkant széles, hűvös tornáca, amely mind a négy oldalról körülvette. Kavicsos kocsiút vezetett a házhoz, ide-oda kanyargott a messzire elnyúló pázsit közepén, a magas nyárfák összefonódó ágai alatt. Hátul még nagyobb távlatok nyíltak, mint a ház előtt. Voltak itt nagy istállók, melyekben tucatnyi lovász és szolga lármázott, vadszőlővel befuttatott cselédházak, különböző melléképületek végtelen és rendezett sorban, szőlőskertek, zöld legelők, gyümölcsösök, csipkebokrok. Itt volt az artézi kút szivattyúháza és a nagy cementmedence, amelyben Miller bíró fiai reggelente megmerítették magukat, vagy hűsöltek a forró délutánokon.

És e hatalmas birtok egész területén Buck uralkodott. Itt született, és itt töltötte el életének négy esztendejét. Igaz, más kutyák is éltek itt. Nem is lehetett másként, ilyen hatalmas portán elkelt a sok kutya, de a többiek nem számítottak. Jöttek-mentek, a népes ólakban kaptak szállást, vagy a ház rejtekeiben éltek visszavonulva, mint például Toots, a japán mopszli, és Ysabel, a kopasz mexikói; ezek a furcsa lények csak nagy ritkán dugták ki orrukat a házból és nemigen járkáltak a szabadban. De voltak még foxterrierek is, legalább egy tucat, akik fenyegetően csaholtak az ablak felé, ha Toots és Ysabel kinézett rájuk a seprűvel és súrolókefével felszerelt szobalányok seregének védelme alatt.

Buck azonban nem tartozott sem a szobakutyák, sem az ólbeli kutyák közé. Ő az egész birodalomnak ura volt. Fürdött az úszómedencében a bíró fiaival vagy vadászni ment velük; elkísérte Mollie-t és Alice-t, a bíró lányait, alkonyi vagy kora reggeli hosszú sétáikon; téli estéken ott hevert a bíró lábánál a könyvtárszoba pattogó kandallója előtt; meglovagoltatta hátán a bíró unokáit, vagy meghempergette őket a fűben, és vigyázott minden lépésükre, ha vad kalandokra indultak a kúthoz, az istállóudvarba vagy még messzebb, a kifutótérre és a csipkebokrok közé. Méltóságteljesen járt-kelt a terrierek között, Toots és Ysabel létezéséről pedig tudomást sem vett, mert király volt - a Miller-birtok valamennyi lábatlan, négylábú és kétlábú jószágának a királya, az embereket is beleértve.

Apja, egy Elmo nevű hatalmas bernáthegyi, annak idején elválaszthatatlan társa volt a bírónak, és úgy látszott, Buck méltó lesz arra, hogy apja nyomdokaiba lépjen. Nem nőtt olyan nagyra - mindössze száznegyven fontot nyomott -, anyja ugyanis, Shep, skót juhászkutya volt. De azért így is, száznegyven fonttal is, hozzá még a jólét és köztisztelet adta méltóságával, kellőképpen fenn tudta tartani királyi tekintélyét. A kölyökkora óta eltelt négy esztendőt úgy élte le, mint egy elégedett arisztokrata; fölöttébb önérzetes volt, és talán öntelt és különc is egy kissé, mint némely vidéki urak, akiknek nincs megfelelő társaságuk. De legalább nem lett belőle elkényeztetett szobakutya. A vadászat és más, házon kívüli sportok megóvták az elhízástól, és megkeményítették izmait; mint a hideg fürdőzéshez szokott fajták általában, szerette a vizet, felüdült, és egészséges maradt tőle.

Egyszóval, ilyenfajta kutya volt Buck 1897 őszén, amikor a klondike-i lelet a világ minden sarkából annyi embert csalt a fagyos Északra.