URAMISTEN
(levél-forma)
Kelt: 1993.11.23-án, Budapesten
Kedves, Jó Urambátyám !
Mikor legutóbb (annak is van már vagy jó három-négy hónapja) Urambátyáméknál
tettem tiszteletem, még szinte nyár volt. Borozgatás közben - itt kell megjegyeznem,
hogy Urambátyám jóféle vörösének bukéját soha nem feledem - szót ejtettünk
egyről s másról, mi azóta is nem hagy nyugtot nékem. Éjt s napot a fejembe jár,
piszkál szóval, folyton. S bár manapság a fax és telefon a módi, én eltökéltem
levélben fordulni Urambátyámhoz, mint apám tette volt Urambátyám Édesapjához
olykor, gondjai adódván. Soha visszautasításban része nem volt, mint említette
nékem Apám, - még gyereknek - sokízben.
Emlékszik bizonyára, Urambátyám engem mulyának nevezett. Oly rosszul esett ez akkor
nékem, észre kelletett vegye rajtam, minthogy bánatomban lerészegedtem. Ilyenkor
hallgatag vagyok. Kilencvenöt nap eltelte után, kijózanodva, belátom, igaza van, volt.
Éppen a hallgatagság! Ezen tulajdonságom, és a mulyaság - egy tőről fakad!
Urambátyám, lám, fején találta a szöget! Pont ez okozta volt, hogy oly rosszul
esett!
Mindenekelőtt is kérem tehát Urambátyámat, nézze el nekem, ha mert kimutattam netán
sértettségemet! Erzsi néném is bizonnyal megbocsájtotta már, hogy a csöröge
fánkjából, mit kedvemért sütött, hirtelen elaludván, nem fogyasztottam még forró
állapotában, csak később, hidegen.
De nekem is van némi igazam! Hadd magyarázkodjam most, ám mondja rá: mulyán!
Arról esett szó közöttünk, emlékeztetem, hogy a Magyar Bajvívó Szövetség,
melyben családi ősjogon, kvázi, alapító tag vagyok, tisztségei közül egy se jutott
nekem. Hogy, így dőlvén el a voksolás, kiléptem, büszkeségből. Ezt nevezi Ön,
Urambátyám, mulyaságnak.
Való igaz! Mulyának bizonyultam, csakhogy nem akkor, hanem még elébb! Úgy véltem
én, épp a tradíció, a családi hagyomány, az évszázados, folytonos jelenlét:
predesztináció, mintegy ősi jog! Nem köll lobbizni, (ahogy manapság kifejezik magukat
ezek), nem köll Urambátyámékkal egyeztetni, nem köll telefonozni hétre-hét, nem
köll ott lenni a vadászaton és a business klubban, nem köll ajándokot küldeni,
véres hurkát,
demizson szatmári szilvát, egyebet, nem köll etetni egynehány pereputtyot
hétvégeken, segget nyalni a nyilvános napi-, hetilapokban, etc. Urambátyám tán érti
a szavam...
Így esett, hogy a Magyar Bajvívó Szövetség ebek harmincadjára került: széthordták
a kutyák. Ki-ki hazavitte a zsíros, velős csontokat. Most csámcsognak rajt az utolsó
porcogóig, és tovább...
Urambátyám azt mondja erre: vitted volna mind haza te, Uramöcsém! Akkor volna jó
kezekben!
Ezt én nem tudhatom. Azt tudom csupán, hogy engem más vezérelt. Egészen más! Éppen
pediglen az, hogy senki haza ne vigye! Hogy virágozzék, mint századokon át! Mint még
a legyőzött szisztémában is - míly nevetséges ez!
Mulya vagyok, igen, mert elbambultam, magamnak - így utólag visszatekintve - nem is
váratlanul. Deklasszálódva vagyok netán? Vagy fáradt csupán, mely állapot neve ma:
életképtelen?
Erre kérem, hogy Urambátyám levelében adjon majd válasz nekem.
Erzsi nénémnek kezét csókolom, Urambátyámnak kérve bocsánatát, maradok
az Ön Uramöccse