bábjáték-sorozat
~ötlet~
“Lecsuklik minden pilla most,
Nem is találsz már villamost.”
Kosztolányi
Van egy gyerek. Semmi különös. Még a nevét se tudjuk. Adhatnánk, alkalmasint neki egy nevet (például: Bizonyos Jeromos), de akkor már nem mondanánk igazat, mert arra törekednénk, hogy frappáns, vicces neve legyen. Holott valószínűleg a neve is: semmi különös.
Valahol Óbudán lakik. Mindegy is kivel (a filmekben úgysem szerepelnek): a szüleivel. Egy másfél szobás lakásban — udvariban — laknak, a harmadikon. Jeromos a szomszédoknak rendesen köszön.
Az egyes villamossal jár suliba. Végállomástól végállomásig utazik. Nyolckor kezdődik az iskola. Pontban 7.15-kor indul a villamosa. 7.50-kor leszáll, és 7.55-re beér. 7.55-től 8.00-ig gondolkodik, 8.00-tól 14.00-ig meg folyik a tanítás.
Az egyes villamos most már a leghosszabb járat Budapesten. Óbudáról az Árpád hídon át elmegy a Lágymányosi hídig egészen. Rövidesen tovább is fog menni.
Fél Budapest, fél ország, fél élet ez.
A 1-es villamos útvonala (nálunk) a meseföldrajzot követi, mint Petőfinél a János vitéz. A végállomástól a végállomásig átmegy egy olyan Budapesten, amelynek a megállói valóságosak, ámde az egész, együtt, ezzel szemben: meseútvonal. Van benne Pest is, Buda is, Óbuda is, VI., VII., VIII. kerület, ha kell, Hősök tere, és — mondjuk — a Hűvösvölgy felé félúton.
Meg lakótelep.
Amikor a végállomáson Jeromos fölszáll a villamosra, mindig talál szabad ülőhelyet, tehát leül. Mindig ugyanoda ül. Törzshelye van.
Elindul a villamos, aztán kanyarog, csikorog, és egy-két megálló alatt megtelik. Rövidesen átmegy a sínpár a hídon, és megy tovább, immár a pesti oldalon.
Cserélődnek az utasok, de Jeromos marad; mondtuk már: végállomástól végállomásig utazik. Egyes utasokat arcról rég megismer, azokat, akik nap mint nap ugyanezzel a villamossal járnak valahová. Biccentés nélkül néznek egymásra, de valami van a szemükben.
Azt nem lehet visszatartani.
Ez a semmi-különös-gyerek leginkább kinéz az ablakon. Nem célja ezzel az, hogy ne kelljen fölállnia öreg néninek, terhes anyának, ellenkezőleg, megteszi mindig, ha úgy adódik. Csakhogy az ablakon át a világot, az embereket figyeli, nemigen látja az utasokat. Mert kibámul az ablakon. Nézi az elsuhanó házakat, a tájat, az embereket, az iskolába igyekvő gyerekeket, a piacról hazatérő asszonyokat, a macskákat, kutyákat, galambokat, és verebeket.
Másnak unalmas volna mindennap, hosszú hónapokon át bámulni ugyanazt a vidéket (ráadásul milyen vidék ez?, hát nem turista-paradicsom, annyi szent).
Ez a fiú azonban az utazás alatt álmodik. Jobban mondva: fantáziál. Meglát valamit, észrevesz egy dolgot, egy embert, egy szituációt, és ebből mesét farigcsál, magának, fejben, és nem is felejti őket el. A tekervényeiben már egész kötetete van. Író? (Még) nem: utas, gyerek.
A mesékbe beleképzeli önmagát.
Meséit a szeme előtt elsuhanó motívumokból állítja össze; improvizál. Mégis komplett, füle-van-farka-van meséi születnek. Sajátmagát is bele-beleírja a történeteibe, persze, hiszen ezért írja őket.
Kerek mesék ezek, és a főszereplő bennük ő:
vele történik a világ.
Boldog gyerek ez a semmi-különös-gyerek. Boldog, mire leszáll a villamosról a másik végállomáson.
Mi meg megfilmesítjük a meséit.
Úgy, hogy a kipécézett szereplők bábokká válnak (maga Jeromos is):
bábjáték-filmek születnek.